Nem is tudom, hogy hol kezdjem... :3
Annyi sok boldog percet és örömmel teli pillanatot éltünk át együtt a sok-sok év alatt, amióta megismertelek ♥ :*
Olyan sok mindent kellene mondanom - amiért hálás lehetek Neked -, hogy még egy nagyobb regénybe se férne bele...
Ezért csak engedd meg, hogy ezzel kívánjak neked nagyon-nagyon boldog születésnapot (és még rengeteg ehhez hasonlót), drága Kathugim ♥♥♥♥♥
▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬
[S. H.]
Gondterhelten ült az íróasztalnál. Figyelmét az előtte heverő papírhalmok
kötötték le: egy különös, régóta megoldatlan ügy aktáit vizsgálta már újra, Istentudja'
csak hányadszorra. Sehogyan sem jött rá az áldozatok közötti kapcsolatra, sem a
gyilkos indítékára. Híresen briliáns elméje most váratlanul cserbenhagyta.
Semmi sem jutott eszébe.
- Ez így nem fog menni. Kell egy kis pihenő - mondta magának, azzal felkelt az
asztaltól, és a szekrényhez lépett.
~~~
[J. W.]
- Köszönöm a segítségét. További jó éjszakát! - köszönt el a vendéglátójától.
Nem volt mit tennie. Nem tudott újabb információt megtudni Lady
Elisabethről, a legújabb áldozatról, csak azokat, amiket már eddig is tudtak.
Bánatos arccal csukta be a viktoriánus stílusban épült ház nehéz ajtaját.
Ahogyan a szövetkabátján végigsimított, nedvességet érzett. A beszélgetés alatt
odabent észre sem vette, hogy rég eleredt az eső. Sötétkék esernyőjét
kinyitotta, így sétált végig London kivilágított macskaköves utcáin,
egészen a házukig.
~~~
[S. H.]
A zipzár hangja valamelyest enyhítette a sikertelen eredményt hozó napok alatt
felgyülemlett, az idegszálait is megtépázó feszültséget. Miután felnyitotta a
tokot, kivette és már rutinná vált mozdulatokkal feszítette meg a lazára
engedett vonót. Kiemelte a hangszert. A húrok tisztaságát nem is kellett
ellenőriznie - hiszen gondosan bebugyolálta előző használatkor a hegedűt, így
megvédte a hidegtől, ami elhangolhatta volna. Kinézett az ablakon - már esett
-, de nem foglalkozott vele: a vonót a kezébe vette.
~~~
[J. W.]
London másik feléből igyekezett haza, hosszú út állt még előtte. Egymás után
hagyta maga mögött a házakat, utcasarokról utcasarokra közeledett az úti
céljához.
~~~
[S. H.]
Megállt egy pillanatra. Ismét az ablakra nézett, és figyelte az üvegen
versenyt futó esőcseppeket. Feltette a bal vállára a hangszert és a tekintetét
elfordítva, a vonót a húrra helyezte. Mikor megszólaltatta a legelső hangokat,
mindent kizárt maga körül: megszűnt számára a külvilág.
~~~
[J. W.]
Mikor végre a ház elé ért, a bejárati ajtó zárában megforgatta a
kulcsot, mire a zárnyelvek engedelmeskedtek. Mihelyt becsukta, a lépcsőházba
ment, ahol az első lépést megtéve, nyugtalan érzés futott végig a testén.
Fogalma sem volt, hogy mi válthatta ki, de loholva rohant fel a lépcsőfokokon,
és meg sem állt a lakásukig. Csakhogy felért.
Résnyire kinyitva az ajtót, meghallotta. Amilyen halkan csak tudta, bezárta,
majd a kabátját a helyére akasztva, a főnöke dolgozószobája felé igyekezett.
Minden egyes lépésnél hangosabb lett a zeneszó.
~~~
[S. H.]
Becsukta a szemeit, hogy még jobban tudjon koncentrálni. Elméje megtelt
a zenével. Már csak ketten voltak: ő és a hegedű.
~~~
[J. W.]
Az ajtó küszöbéhez ért: meglátta Sherlockot. Képtelen
volt mást csinálni, mint az ajtófélfának támaszkodni, és elmerülni az előtte
lévő látványban, ahogyan a férfi minden figyelmét a hangszerre és a dallamra
irányította. Ez volt főnöke másik „szerelme”: a hegedű. Épp olyan
összpontosítással és precizitással játszott most is, mint amikor a nyomozással
foglalatoskodik: minden egyes apró dologra odafigyelve, tökéletes
hozzáértéssel. Csak nézte és nézte - ahogyan Holmes elegánsan tartja a hegedűt
és vezeti a vonót, a hibátlan moll dallam betölti az egész szobát: szinte
egybeolvadt a hangszerrel -, és teljesen belemerült abba, amit látott.
- Ó, Sherlock - gondolta és egy nagyot sóhajtott. Legszívesebben
odament volna hozzá, és…
~~~
[S. H.]
A sóhajtásra hirtelen felemelte a húrról a vonót. Nem
tudta, hogy ki és miért „zavarta” meg. Körülnézett, s meglátta a küszöbön
megálló másik férfit.
- Watson?
Az nem felelt csak, belépett a szobába és közelebb
ment hozzá.
~~~
[J. W.]
Ahogy csökkentette a köztük lévő távolságot, Sherlock
leengedte a hegedűt: bal kezével megfogta a hangszer nyakat, és a vonót is.
Arckifejezése zavartságról árulkodott, de vele ellentétben, John pontosan
tudta, mit csinál. A férfi elé érve, átfogta a nyakát, és ellenkezésével nem
törődve, olyat tett, amire már a legelső közös munkanapjuk óta vágyott:
megcsókolta az előtte lévő ajkakat.
~~~
[S. H.]
Meg volt arról győződve, hogy az iménti „mozdulata”
azt sugallhatta Watsonnak, hogy ellenkezne az ellen, amit tenni fog. De a sok
együtt töltött ügyeknek hála, nála soha senki sem ismerhette jobban az orvost:
számított a csókra. Le akarta tenni a hangszert, de már „késő” volt: az ajkai
már az övéin voltak. A régebbi nyugtalansága lassanként alább hagyott, majd el
is tűnt, ahogyan minél hosszabb ideig csókolóztak. Nyugodtsággal és földöntúli
boldogsággal töltötte el, hogy mind a két szerelme a közelében van. Ha Watson
elől oly régóta is titkolta, de önmagának még se hazudhatott sokáig:
beleszeretett a doktorba már a harmadik munkanapjuk alkalmával.
~~~
[J. W.]
Amikor főnöke még jobban elmélyítette a csókot, akkor
tudatosult benne, hogy az érzései viszonzásra találtak. Nem tudott ezzel
betelni, csak a férfira figyelt. Régóta szerette, de nem merte bevallani neki,
mert félt, hogy mit reagálna rá. És most?
Éppen a napokban gondolkozott el azon, hogy megtörve a több hónapos
hallgatását, megnyílik. De nem érezte, hogy szavakban ki tudná fejezni magát
úgy, ahogyan Sherlock meg is érdemelné. Ezért döntött amellett, hogy ne
szavakban nyíljon meg, hanem a tettével bizonyítsa, mennyire is szereti.
Viszont erre ő sem számított. Még a legapróbb reményfoszlánya is kételkedett
abban, hogy bármi is lehet az okos nyomozó és ő közte.
De miután Sherlock így reagált, tisztában volt vele:
már nem kellenek a szavak, sem a nyögvenyelősre sikeredett vallomások, hogy
őszinte legyen vele.
~~~
[S. W.]
Mióta csak magát ismerte, állandóan a mélyen elrejtőző
bizonyítékok felkutatásával töltötte a mindennapjait. Most mindezekre nem volt
szükség, nem kellett még a legmélyebb réteget is felásva eljutnia a
megoldáshoz: hiszen a legtökéletesebb bizonyíték épp előtte volt.
- John szeret… - hangzott a fejében a saját gondolata, amelyre élete
legnagyobb boldogsághulláma söpört rajta végig: soha nem érzett még ilyet. És
ezt csak a doktor váltotta ki belőle.
 |