Crystal-Clean

Nem is tudom, hogy hol kezdjem... :3

Annyi sok boldog percet és örömmel teli pillanatot éltünk át együtt a sok-sok év alatt, amióta megismertelek ♥ :*

Olyan sok mindent kellene mondanom - amiért hálás lehetek Neked -, hogy még egy nagyobb regénybe se férne bele...

Ezért csak engedd meg, hogy ezzel kívánjak neked nagyon-nagyon boldog születésnapot (és még rengeteg ehhez hasonlót), drága Kathugim ♥♥♥♥♥

▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬

[S. H.]

Gondterhelten ült az íróasztalnál. Figyelmét az előtte heverő papírhalmok kötötték le: egy különös, régóta megoldatlan ügy aktáit vizsgálta már újra, Istentudja' csak hányadszorra. Sehogyan sem jött rá az áldozatok közötti kapcsolatra, sem a gyilkos indítékára. Híresen briliáns elméje most váratlanul cserbenhagyta. Semmi sem jutott eszébe.

- Ez így nem fog menni. Kell egy kis pihenő - mondta magának, azzal felkelt az asztaltól, és a szekrényhez lépett.

~~~

[J. W.]

- Köszönöm a segítségét. További jó éjszakát! - köszönt el a vendéglátójától.

Nem volt mit tennie. Nem tudott újabb  információt megtudni Lady Elisabethről, a legújabb áldozatról, csak azokat, amiket már eddig is tudtak. Bánatos arccal csukta be a viktoriánus stílusban épült ház nehéz ajtaját. Ahogyan a szövetkabátján végigsimított, nedvességet érzett. A beszélgetés alatt odabent észre sem vette, hogy rég eleredt az eső. Sötétkék esernyőjét kinyitotta, így sétált végig London kivilágított  macskaköves utcáin, egészen a házukig.

~~~

[S. H.]

A zipzár hangja valamelyest enyhítette a sikertelen eredményt hozó napok alatt felgyülemlett, az idegszálait is megtépázó feszültséget. Miután felnyitotta a tokot, kivette és már rutinná vált mozdulatokkal feszítette meg a lazára engedett vonót. Kiemelte a hangszert. A húrok tisztaságát nem is  kellett ellenőriznie - hiszen gondosan bebugyolálta előző használatkor a hegedűt, így megvédte a hidegtől, ami elhangolhatta volna. Kinézett az ablakon - már esett -, de nem foglalkozott vele: a vonót a kezébe vette.

~~~

[J. W.]

London másik feléből igyekezett haza, hosszú út állt még előtte. Egymás után hagyta maga mögött a házakat, utcasarokról utcasarokra közeledett az úti céljához.

~~~

[S. H.]

Megállt egy pillanatra. Ismét az ablakra nézett, és figyelte az üvegen versenyt futó esőcseppeket. Feltette a bal vállára a hangszert és a tekintetét elfordítva, a vonót a húrra helyezte. Mikor megszólaltatta a legelső hangokat, mindent kizárt maga körül: megszűnt számára a külvilág.

~~~

[J. W.]

Mikor végre a ház elé ért, a bejárati ajtó zárában megforgatta a kulcsot, mire a zárnyelvek engedelmeskedtek. Mihelyt becsukta, a lépcsőházba ment, ahol az első lépést megtéve, nyugtalan érzés futott végig a testén. Fogalma sem volt, hogy mi válthatta ki, de loholva rohant fel a lépcsőfokokon, és meg sem állt a lakásukig.  Csakhogy felért. Résnyire kinyitva az ajtót, meghallotta. Amilyen halkan csak tudta, bezárta, majd a kabátját a helyére akasztva, a főnöke dolgozószobája felé igyekezett. Minden egyes lépésnél hangosabb lett a zeneszó.

~~~

[S. H.]

Becsukta a szemeit, hogy még jobban tudjon koncentrálni. Elméje megtelt a zenével. Már csak ketten voltak: ő és a hegedű.

~~~

[J. W.]

Az ajtó küszöbéhez ért: meglátta Sherlockot. Képtelen volt mást csinálni, mint az ajtófélfának támaszkodni, és elmerülni az előtte lévő látványban, ahogyan a férfi minden figyelmét a hangszerre és a dallamra irányította. Ez volt főnöke másik „szerelme”: a hegedű. Épp olyan összpontosítással és precizitással játszott most is, mint amikor a nyomozással foglalatoskodik: minden egyes apró dologra odafigyelve, tökéletes hozzáértéssel. Csak nézte és nézte - ahogyan Holmes elegánsan tartja a hegedűt és vezeti a vonót, a hibátlan moll dallam betölti az egész szobát: szinte egybeolvadt a hangszerrel -, és teljesen belemerült abba, amit látott.

- Ó, Sherlock - gondolta és egy nagyot sóhajtott. Legszívesebben odament volna hozzá, és…

~~~

[S. H.]

A sóhajtásra hirtelen felemelte a húrról a vonót. Nem tudta, hogy ki és miért „zavarta” meg. Körülnézett, s meglátta a küszöbön megálló másik férfit.

- Watson?

Az nem felelt csak, belépett a szobába és közelebb ment hozzá.

~~~

[J. W.]

Ahogy csökkentette a köztük lévő távolságot, Sherlock leengedte a hegedűt: bal kezével megfogta a hangszer nyakat, és a vonót is. Arckifejezése zavartságról árulkodott, de vele ellentétben, John pontosan tudta, mit csinál. A férfi elé érve, átfogta a nyakát, és ellenkezésével nem törődve, olyat tett, amire már a legelső közös munkanapjuk óta vágyott: megcsókolta az előtte lévő ajkakat.

~~~

[S. H.]

Meg volt arról győződve, hogy az iménti „mozdulata” azt sugallhatta Watsonnak, hogy ellenkezne az ellen, amit tenni fog. De a sok együtt töltött ügyeknek hála, nála soha senki sem ismerhette jobban az orvost: számított a csókra. Le akarta tenni a hangszert, de már „késő” volt: az ajkai már az övéin voltak. A régebbi nyugtalansága lassanként alább hagyott, majd el is tűnt, ahogyan minél hosszabb ideig csókolóztak. Nyugodtsággal és földöntúli boldogsággal töltötte el, hogy mind a két szerelme a közelében van. Ha Watson elől oly régóta is titkolta, de önmagának még se hazudhatott sokáig: beleszeretett a doktorba már a harmadik munkanapjuk alkalmával. 

~~~

[J. W.]

Amikor főnöke még jobban elmélyítette a csókot, akkor tudatosult benne, hogy az érzései viszonzásra találtak. Nem tudott ezzel betelni, csak a férfira figyelt. Régóta szerette, de nem merte bevallani neki, mert félt, hogy mit reagálna rá.  És most? Éppen a napokban gondolkozott el azon, hogy megtörve a több hónapos hallgatását, megnyílik. De nem érezte, hogy szavakban ki tudná fejezni magát úgy, ahogyan Sherlock meg is érdemelné. Ezért döntött amellett, hogy ne szavakban nyíljon meg, hanem a tettével bizonyítsa, mennyire is szereti. Viszont erre ő sem számított. Még a legapróbb reményfoszlánya is kételkedett abban, hogy bármi is lehet az okos nyomozó és ő közte.

De miután Sherlock így reagált, tisztában volt vele: már nem kellenek a szavak, sem a nyögvenyelősre sikeredett vallomások, hogy őszinte legyen vele.

~~~

[S. W.]

Mióta csak magát ismerte, állandóan a mélyen elrejtőző bizonyítékok felkutatásával töltötte a mindennapjait. Most mindezekre nem volt szükség, nem kellett még a legmélyebb réteget is felásva eljutnia a megoldáshoz: hiszen a legtökéletesebb bizonyíték épp előtte volt.

- John szeret… - hangzott a fejében a saját gondolata, amelyre élete legnagyobb boldogsághulláma söpört rajta végig: soha nem érzett még ilyet. És ezt csak a doktor váltotta ki belőle.